Beszélgetés Gruber Károllyal

Gruber Károly úr a második világháború után érkezett menekült gyermekként Ausztriába. Az 1956 utáni időszakról már több cikk, emlékezés megjelent az újságunkban, de ő azon kevesek közé tartozik, akik még az 56 előtti ausztriai illetve gráci magyar életről, magyar vonatkozású eseményekről a kor szemtanújaként beszámolhat nekünk.

Gruber úr, kérjük meséljen a származásáról, a szüleiről, élete első éveiről!

1937-ben születtem Temesváron. Családom apai ágról Déltirolból származik. Nagyapám Bécsben született, kalaposmester volt, Budapesten ismerkedett meg a nagymamámmal. Onnan költöztek Temesvárra, ahol a kalapgyár üzemvezetője lett. Édesapám ott született, de ő osztrák állampolgár volt, mint a nagyapa, és az is maradt egész életében. Édesanyám Vöröscsárdán született, magyar családban, szülei földművesek voltak. Egy húgom van, aki három évvel fiatalabb nálam.

Először az óvodában tanultam németül Neukischodán. A legtöbb gyerek apja akkor már a háborúban szolgált. A háború viharai a mi családunk tagjait is évekre elszakították egymástól. Édesapámnak is be kellett vonulnia a román hadseregbe. 1940-ben egy szabadságolása idején Jugoszlávián keresztül Hannoverbe szökött. Ott mint svábot, bevonultatták a német hadseregbe, de nem vitték ki a frontra, a háború utolsó napjait Berlinben élte meg. Egy transzporttal Magyarországra ment, majd Budapesten letartóztatták és munkaszolgálatra vitték. Aztán kalandos úton gyalog jött Ausztria felé, mivel tudta, hogy Romániában a svábokat elhurcolják. 1947-ben Feldbachból kaptuk tőle az első életjelet, egy levél formájában. A postás figyelmeztette édesanyámat, hogy cenzúrázzák a leveleket. Édesanyám öszzepakolta a legszükségesebbeket, mert fennált a veszély, hogy őt is elhurcolják Oroszországba. Két kisgyermekével és a nagybácsim segítségével, aki fuvaros volt, elindultunk Magyarországra. A román határőrök lefizetése és a porcelánunk "feláldozása" árán átjuthattunk a határon. A magyar határőröktől "kitelepített" címen igazolványt kaptunk és ezután az édesapám levelével együtt ezek az iratok szolgáltak útlevélként. Ettől kezdve sok-sok véletlen találkozásnak és segítőkész embernek köszönhetően mindig sikerült útközben az akadályokat leküzdenünk , ennivalót kapnunk, míg megérkeztünk édesapámhoz Feldbachba.

Hogyan zajlott akkoriban egy menekült félig magyar család élete Ausztriában?

Feldbachban édesapám egy kereskedőnél dolgozott. 1945-46-ban végeztem a magyar iskolában két elemit, 1947-ben a harmadik osztályt. Ezután egy évig Hatzendorfban laktunk, ott jártam negyedikbe. Mivel német óvodába jártam, felidéződött a német tudásom. Nagyon nehéz körülmények között éltünk. Ezután Grácban jártam Hauptschule-ba, majd Alfred Wall Grafische Großbetriebben litográfus és grafikus szakmát tanultam. 46 évig dolgoztam ennél a cégnél - 4 év megszakítással - egészen a nyugdíjazásomig. Abban az időben ez egy nagyon keresett szakma volt.

Érdekességképpen megemlítem, hogy 1947-től néhány évig hontalanként éltünk Ausztriában, mivel a honosítás 5000 Schillingbe került, az édesapám heti keresete pedig kb. 308 Schilling volt, ezért ez számunkra nem volt megfizethető. 1956-ban, mint Volksdeutscher, német állampolgárságot kaptunk, ami nekünk nem járt költségekkel. Azóta is német állampolgár vagyok. Ennek köszönhetően én mindig kaptam vízumot Magyarországra. Először 1959-ben mehettünk. Ott tartózkodásaimkor próbáltam az igazságot a forradalomról terjeszteni, erről szóló könyveket vittem oda.

Hogyan ismerkedett meg a feleségével? Mekkora a család?

Vezető voltam Liebenauban a Jungscharnál, onnan ismertem a feleségem bátyját. Ugyanakkor a húgom új munkatársa is volt ő, a 18 éves Traude Hartl. Először a tánciskolában találkoztunk, 1964-ben esküdtünk.1970-ben született a lányom, aki két unokával ajándékozott meg bennünket. A fiúunokám Bécsben tanul közgazdaságtant, a lányunokám pedig Grácban joghallgató.

Szeretnénk, ha a magyar egyesületekben végzett sokoldalú tevékenységéről is beszámolna a GMÚ-nak. Hogyan került kapcsolatba a Grazi Magyar Egyesülettel?

A GME-tel 1955-ben a szüleimen keresztül kerültem kapcsolatba. Akkoriban Titl János vezetőségi tag volt és ő próbált alapítani egy magyar tánccsoportot. 1956-ban a régi egyetemi menzán lett volna a fellépésünk, de közbejött a forradalom. Egy diák közvetítésével a Messehalle-ban Grácban segítettem tolmácsolni a Magyarországról érkező menekülteknek.

Az egyesületben soha nem akartam funkciót vállalni, de választmányi tag voltam. A 80-as években lettem az alelnök. Sok kulturális programot szerveztünk, ahol magyar és erdélyi művészek léptek fel. A tánccsoportunk minden nagy bálon fellépett és a honoráriumunk az egyesület javát szolgálta. Mi magunk varrtuk a fellépő ruhákat is. Az első tánccsoportot Rottenbücher Gyula, a későbbi elnök alapította a háború után. Felléptünk Bécsben a Bécsi Magyar Egyesület alapításának a 60 éves évfordulóján a Collegium Hungaricum épületében. Első fellépésünk Grácban a GME 70 éves jubileumán volt a Schanzelwirt-ben. Később volt, amit a Magyarok Világszövetségétől kaptunk. A próbákat a leonhardi 3 Goldenen Kugel vendéglőben tartottuk. Volt gyermektánccsoportunk is, akik Magyarországon is vendégszerepeltek.

Akkori neves magyar művészek is felléptek nálunk ausztriai körútjuk folyamán, úgy mint pl. Rátonyi Róbert, Latabár Kálmán, a Rajkó zenekar, hogy csak néhányat említsek. A tánccsoport utoljára 1989-ben lépett fel.

Milyen magyar egyesületek léteztek még 1945 és 1956 között és milyen volt a kapcsolat velük?

A Magyarok Világszövetségével, - ahol püspökök is tagok voltak -, volt kapcsolatunk. Jó kapcsolatban voltunk a Magyar Diákszövetséggel. A magyar misék akkoriban a Sporgasse-ban voltak, Pascal atya, aki az ÁVO-sok börtönét is túlélte, tagja volt aGME-nek is. Az ötvenes években jártam a Christiana Hungariába, ahol pro forma tag voltam. Akkor még nagyon fiatal voltam, nem illettem ide, mivel ez elsősorban a katonatisztek egyesülete volt. Néhány névre emlékszem, mint pl. Harrach Tamás, Lengyel Béla. 1956. november 1-jén a Zentralfriedhof-ban a hősök emlékművénél találkoztunk: a GME és a CH tagjai. Onnan lelkesítő beszédet mondott. Ekkor Grácból is mentek haza magyar fiatalok, hogy támogassák a forradalmat. Soha nem jöttek vissza. Aztán november 4-én, a névnapomon arra a hírre ébredtem, hogy a forradalmunkat leverték.

Milyen segítségnyújtó programok voltak a GME szervezésében?

1987-ben német nyelvű könyvadományt vittem Romániába. Aztán 1989-ben, amikor Romániában kitört a forradalom, úgy döntöttünk, hogy segítünk az ottani magyaroknak. Gyűjtést rendeztünk az AVL-nél, az egyháznál. Szerveztünk egy árverést is "Sieben Bilder für Siebenbürgen" címen. A WIFI-től kaptunk egy teherautót, amelyen 10 tonna segélyszállítmányt vittünk a református plébábániára Tőkés Lászlóhoz és a temesvári gyermekkórházba.

Hogyan értékelné Gruber úr összefoglalva a GME munkáját?

A Gráci Magyar Egyesület a berlini után a második legidősebb magyar egyesület. Sőt, a háború idején, amikor minden egyesületet betiltottak, a GME folyamatosan működhetett. Nagyon örülök neki, hogy Tulacs Lászlótól Molnár András átvette az egyesület vezetését.

Köszönjük szépen a nagyon érdekes beszélgetést!

Osváth Klára