Beszélgetés Gombkötő Erzsébet balettművész és balettmesterrel

Bizonyára ismerik olvasóink Jókai Mór: A kőszívű ember fiai című regényéből készült háromrészes nagyszabású filmprodukciót. Akkortájt még serdülő kislány koromban megragadott egy jelenet, amelyben egy gyönyörű táncosnő megbabonázza táncával a film hőseit. Akkor még nem hittem volna, hogy egyszer módomban lesz ezzel a kiemelkedő táncművésszel Grácban riportot készíteni. A művésznő lakásában kávézás közben beszélgetünk.

Kedves Erzsi, hol születtél, milyen családban nőttél fel, hol végezted az első iskolai éveket?

Budapesten születtem 1939-ben, nem művészcsaládba, édesapám sofőr, édesanyám varrónő volt. A háború után sok nehézséggel kellett megküzdenünk.

Tízéves voltam, amikor az iskolánkba tehetségkutatók jöttek gyermekeket toborozni. A szüleim nem is tudtak róla, hogy én mint kiválasztott, 1949-ben jelentkeztem a balettintézetbe. Édesanyám gyermekparalízis következtében mozgássérült volt, de engem mindig elkísért az iskolába. 1950-ben felvételiztem az akkor megalakult Állami Balettintézetbe. 6000 jelentkezőből 25-öt vettek fel. Tizenegy és fél éves voltam akkor, viszonylag későn kezdtem táncolni. Az Upor palotában az Állami Operaházzal szemben volt a balettintézet. Olyan nagy nevek, mint Nádasi Ferenc, Szalai Karola voltak a balettmestereim. Nagyon jó tanárok voltak, szívesen emlékszem vissza erre az időre, pedig az egész napunk tanulással telt. Délelőtt 8-1-ig volt a szakmai képzés, amely különböző táncórákat, beszédtechnikát, színészetet és zongoraórákat foglalt magába. Délután a rendes iskolai tanításon vettünk részt. Esténként pedig vagy az Operában, vagy az Erkel Színházban az előadásokon ,mint pl. a Diótörőben táncoltunk. Én voltam a legidősebb balettnövendék, a 9 éves szakmai képzést 7 év alatt végeztem el.

Aztán jött 56, a forradalom, a balettkar fele külföldre távozott. 1957-ben az Operában zongorakíséret mellett vizsgáztunk le.

Hogy folytatódott a pályafutásod balettáncosnőként?

Pályafutásomat az opera balettkarában kezdtem. Sok szerepem volt olyan darabokban, mint pl. a Bihari nótája, Keszkenő, A fából faragott királyfi, A hattyúk tava, Párizs lángjai. Imádtam táncolni!

1957-61-ig az összes karszerepet és kisebb szólószerepeket is eltáncoltam, mint pl. a Tannhäuser-ben a Vénuszbarlang, vagy a Csipkerózsikában az Orgonatündér. Ezekben az években is nagyon sokat dolgoztam. Egy napom úgy nézett ki, hogy reggel nyolctól fél tízig tanítottam, tíztől kettőig az operában próbáltam, délután háromtól fél hatig manökeneket oktattam, este hattól tízig pedig vagy próba, vagy előadás volt. 1971-ig volt olyan vasárnapom, hogy négy előadáson is szerepeltem. Én voltam az egyik legtöbbet alkalmazott balerina, havonta 28 napot voltam színpadon.Nagyon szép és szakmai szempontból is jelentős szakasza volt a pályafutásomnak az a két év, amit a Pécsi Balettnél töltöttem. Eck Imre volt az igazgató, akit a magyar Béjart-nak is neveztek. Már az Operaházban is partnerem volt a Faustban és ő hívott le Pécsre. Nagyon jó iskola volt ez nekem, ott tanultam meg, hogy mi a modern balett. Tóth Sándor volt a koreográfus és olyan partnereim voltak, mint pl. Urik Dóra Kossuth díjas érdemes művész.

Volt már akkor is lehetőség külföldi turnékon résztvenni?

Igen, kezdetben az ún. demokratikus országokba, később nyugatra is mentünk, mint pl. Monte Carlo, Bejrut, Párizs, Németország. 1965-től 1970-ig minden nyáron Mörbischen léptünk fel, amikor Herr Ansel volt ott az intendáns. Seregi László volt a koreográfus. Ott ismertem meg a férjemet, akivel négy évi udvarlás után 1970-ben Budapesten összeházasodtunk. Abban az időben nem volt egyszerű dolog egy nyugati állampolgárral házasságot kötni, a Belügyminisztérium engedélye kellett hozzá. Aztán a BM-től egyszer cask kaptam egy levelet, hogy azonal hagyjam el az országot. János fiam még Magyarországon született, közben az édesanyám már haldoklott. 1971 augusztus 20-án hagytam el Magyarországot. A férjemmel Grácba költöztünk.

Hogyan sikerült egy idegen országban, akkor még kevés nyelvtudással bekapcsolódnod az itteni balett világába?

1974-ben a Gráci Opera akkori gazdasági igazgatójához, dr. Tarjánhoz fordultam, aki bemutatott az intendánsnak, Dr. Nemethnek. Waclaw Orikowsky volt a balettmester, aki a nyelvi nehézségek ellenére leszerződtetett engem.

A Giselle volt az első darab, amit 1974-76-ig én tanítottam be. Minden szerepet ismertem és tudtam. A növendékeimmel olyan sikerem volt, hogy 32-en a Tavaszi áldozatban, a Csipkerózsikában szerepeltek. Legkiemelkedőbb tanítványom Lechner Claudia volt. Az összes orosz darabot is ismertem. Ahattyúk tavát 62-szer adtuk elő, Németországban is turnéztunk vele. 28 évig voltam a Gráci Opera balettmestere, itt is rengeteget dolgoztam, a napjaim minden órája szoros beosztással telt: délelőtt fél kilenctől kettőig próbák voltak az operában, délután fél háromtól fél hatig a Nikolaigasse-ban a Konservatoriumban tanítottam, este pedig hattól tízig az operában folytattam a munkát. Zágrábban és Marburgban is tanítottam, pl. a Csipkerózsikát. 2000-ig, 61 éves koromig dolgoztam, közben több balettigazgatót is volt szerencsém megismerni.

Mesélnél a családodról?

Nyugdíjas éveimben sokszor voltam Magyarországon, ott lakott egy nagyon jó barátom és ma is ott él a testvérem. A fiam, Mischuretz János színész, opera- és operetténekes, több színpadon is fellép. Egy fiúunokám van, aki 24 éves, a L'Oréal cégnél dolgozik, Bécsben él.

Köszönjük szépen a nagyon érdekes beszélgetést!

Osváth Klára