Beszélgetés Csonka Vincével

Csonka Vince csellóművész nevével gyakran találkozhattak már kedves Olvasóink újságunk hasábjain. A nyugdíjas zenetanár gyönyörű muzsikájával melengeti meg szívünket egy-egy magyar program keretében.

A kedves és mosolygós muzsikussal egy belvárosi kávézóban beszélgettem a többnyelvűségről, a magyar és európai kultúra jövőjéről és arról, hogy mit jelent számára a "Szöktetés a szerájból".

Köszönöm, hogy elfogadtad meghívásomat a beszélgetésre. Kérlek, mesélj nekünk a gyökereidről.

Bajmokról származom. Ez a kis település a Vajdaságban, Zombor és Szabadka között található. Állítólag a török idők előtt színmagyar volt a község lakossága, de én arra emlékszem, hogy a Vajdaságban talán húsz nemzet is békében élt egymás mellett. Nehéz idők jártak a háború után. Elvégeztem a négy elemit, majd három további évfolyam után letettem a kisérettségit. Azután egy évig gimnáziumba jártam. A szabadkai zenei középiskolában a főtárgyamnak a csellót választottam, mellette a pedagógiai képesítést is megszereztem. Első zenei tapasztalataimat a Szabadkai Philharmonikusoknál még gimnazistaként gyűjtöttem.

Milyen érzés volt Szabadkáról Szarajevóba menni?

Nagyon különös. Teljesen más világ volt. De folytatni akartam zenei tanulmányaimat. A Szarajevói Zeneakadémián 27 évesen végeztem. Ez akkoriban nagyon későinek számított. Igazából zenélni is későn kezdtem. Jó tanáraim voltak. A tanítás szerb-horvátul ment, de a magyarok mindig megtalálták egymást. Aztán megtörtént a "szöktetés a szerájból" (mosolyog).

Micsoda történt meg?

A Zeneakadémia az épület felső szintjén volt, az első emeleten a középiskola, ahol a lányok forgolódtak, ahova Asima is járt. Bár nem tudom, hogy ki szöktetett kit... Ez idestova 50 éve történt.

A Szarajevói Rádiózenekar szólócsellistája voltál. Hogyan kerültél mégis Grácba?

Három kofferrel és egy gyerekkel. De a viccet félretéve, megszületett a fiam, Jasenko, aki nagyon sokat betegeskedett. A megélhetés is nehéz volt. Aztán Asimával, a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy eljövünk.

A Gráci Philharmonikusoknál azonnal kaptam állást. Kezdetben a végén ültem, később lettem szólamvezető. Ezért aztán a Gráci Művészeti Egyetemen is továbbképeztem magam. (Repertoirestudium).

A család munkanyelve a szerb-horvát. Itt pedig meg kellett tanulnod németül. Hogyan tudtad mégis megtartani magyar identitásodat?

Szerencsére az Operában a cselló mellett csak ülni kellett, úgyhogy a németet autodidakta módon tanultam. De a zenekar legalább tíz százaléka magyar volt. Az identitás a legfontosabb kérdés. Magyar múlttal, magyar környezetben megmaradt ez a központi érdeklődés. Így automatikusan ment a dolog.

Hogyan sikerült átadni fiaidnak a magyarságtudatodat?

Grácban megszületett a kisebbik fiam, Andor is. A bátyjával cserkészkedett. Táborban is voltunk közösen, például Svédországban. Nagyon érdekes volt látni, hogy más országokban hogyan tudják megőrizni a magyarok anyanyelvüket.

A pubertáns korig elég jól ment a magyar, eljutottunk egészen az Egri csillagokig. Sokszor jártunk édesanyámnál is Szabadkán. Azt hiszem, sikerült a fiúkat multikulti irányba terelni.

Most már boldog nagyapa vagyok, igyekszem az unokáimmal minél többet kommunikálni, hogy ők is érezzék a magyar nyelv ízét.

Az Operában kerested a kenyered, de örömmel tanítottál a leobeni zeneiskolában is. Hova húz a szíved leginkább?

A kamarazenéléshez. Imádtam a kamarát. A gráci vonóstrióval (Grazer Streichtrio) bejártam a világot, vagy 25 országban léptünk fel. Nagyon tarka és érdekes dolgokat éltünk át. Számomra mindig nagyon fontos volt, hogy minden külföldi koncertre egy magyar komponistát is bevigyek, mégiscsak a pentatonika más világ, hát igyekeztem.

A fiaid a nyomdokaidba léptek?

Jasenko díszlettervező lett, Andor pedig fagottművész. A zene és a többnyelvűség gazdagítja kultúrájukat. Nem a nacionalizmust kell erőltetni. Nem mindent letaposni. Ez nekem nem tetszik.

Hogyan lehet ezt a kulturális gazdagságot megélni?

A gyerekekre való koncentrálás a fontos. A kicsi gyerekek nyújtják az inspirációt az életben. A zene, a művészet az érzelmi alapot táplálja. Ez manapság sokszor hiányzik a nevelésből. Sajnos, veszendőben van az európai kultúra. Vajon ki fogja mindezt továbbadni?

Petritz Judit